A családfakutatás különleges területe a zsidó felmenők kutatása két fontos ok miatt. Sajnos ezek okozzák azt, hogy a családfa zsidó ágai rövidebbek, mint a másik ágak.
Magyarországon az egyházi anyakönyvezés általában a 17-18. századokban indult. Az állami anyakönyvezés 1895-ös elindulása előtt ezek az anyakönyvek számítottak hivatalosnak a polgári eljárások során is. Csakhogy a zsidó hitközségek ezt a gyakorlatot nem, vagy csak hozzávetőlegesen követték.
A már szinte anyakönyvezésnek nevezhető gyakorlat a 18. század végén kezdett elterjedni a körülmetélési (mohéi) könyvekkel. Ezt egészítették ki a a Memorbuchok vagy Mazkirbuchok, amelyek a közösség mártírjainak nevét tartalmazták, illetve a Jahzeitbuchok, amelyeket a temetkezéssel kapcsolatban vezettek. A zsidó lakossággal kapcsolatban lehet még adatokat találni a pinkaszokból is, amelyek a hitközség fontosabb eseményeit rögzítették. Ezeket még kiegészítik a különböző adójegyzékek.
Bár a 18. század végétől néhány hitközségben már vezettek anyakönyvre hasonlító jegyzékeket, a kérdést végül a zsidó anyakönyvezést egy császári rendelet oldotta meg 1851-től. Ezután vált általánossá a hitközségekben a születési, házassági és temetési anyakönyvek vezetése. Az anyakönyveket kezdetben általában németül vezették, de létezett német-héber nyelvű gyakorlat is. Az 1870-es évektől terjed el a magyar nyelv használata.
Sajnos az anyakönyvek sok esetben hiányosak, az adatokat gyakran utólag írták be, így azok nem mindig pontosak.
Fontos foglalkozni a zsidó névhasználattal is. A zsidó tanítás szerint a névadáskor a szülőket a szent ihletettség szállja meg, így a gyerek neve egyszersmind meghatározza a gyerek jövőjét is. Az európai zsidóság körében gyakorlat, hogy a gyereket egy-egy ősről nevezzék el. A fiúk héber nevét azok körülmetélésekor, nyolc napos korukban hirdetik ki, míg a lányokét az első Tóra-olvasáskor. A születési anyakönyvek ezért eltérnek a keresztyén felekezetekben használtaktól, hiszen a körülmetélésnek és a névadásnak külön rovatai vannak.
A 18. század végéig a zsidóságkörében nem léteztek az európai gyakorlat szerinti, polgári értelemben vett család- és keresztnevek, az apához kötött neveket használták (pl. Éliás, Abraham fia). II. József 1787. évi rendelete írta elő, hogy a birodalom zsidó lakosai német, vagy helyi jellegű neveket vegyenek fel. Az így elterjedt nevek foglalkozásokból, tulajdonságokból, színekből, vagy származásból lettek képezve.
Fentiek érdekes kombinációt lehet nagyon gyakran találni a zsidó anyakönyvekben. Sokszor találkozom azzal, hogy az anyakönyvben a keresztnév egy hagyományos bibliai zsidó név és egy keresztyén név kombinációja, de az is sokszor előfordul, hogy az anyakönyvben olvasható zsidó keresztnév mellett a polgári életben egy másik nevet használtak. A hivatalos névhasználatban ezt az állami anyakönyvezés 1895. október 1-i bevezetése oldotta csak fel.
Már a 19. század vége felé, de különösen a 20. század első felében volt gyakori a zsidó családok névváltoztatása. Ezek oka legtöbbször az előítéletek kivédése, a polgári életben való könnyebb érvényesülés. A 20. században egyre gyakoribb a zsidó személyek úgynevezett kikeresztelkedése is. Eleinte vegyes házasságoknál fordult elő, de később sokan a zsidókat hátrányosan megkülönböztető szabályokat akarták ezzel kikerülni. Természetesen többen valódi hitbeli meggyőződés miatt keresztelkedtek meg.
Foglalkoznunk kell még a magyarországi zsidó népesség eredetével is. Magyarországban a Honfoglalás óta folyamatosan találkozunk zsidó lakossággal, azonban jogaikban és körülményeikben koronként változó életfeltételekkel. A 12. században például, amikor Európa több országában is hátrányos szabályokat alkalmaztak velük szemben, addig Magyarországon viszonylag békességben élhettek. Ez később romlott, de a tatárjárás után gyakran vették őket igénybe hitelügyletek intézésére. Általánosságban elmondható, hogy a zsidó lakosság többnyire tömbökben élt és különböző szolgáltatásokkal (hitelügyek, kereskedelem) foglalkozott.
A török kor utáni betelepítések idején az elnéptelenedett terültekre érkező telepesek mellett nagy számban érkeztek zsidó lakosok is, elsősorban az osztrák tartományokból, valamint Cseh- és Morvaországból. A 18. század második felétől erősödött meg a zsidók kelet felől, Lengyelországból és Galíciából történő bevándorlása, aminek következtében a magyarországi zsidók száma megtöbbszöröződött és a 19. század közepére már meghaladta a 300 ezres számot.
Mint említettem, két ok miatt azonban korlátozottak a családfakutató lehetőségei. Ezek egyikéről, a későn elindult anyakönyvezésről már volt szó. A mások nehezítő körülmény a 20. század zsidó tragédiája, a Holokauszt (Shoá). A hazai zsidók összegyűjtése és deportálása, majd sokuk megsemmisítése hiányosan dokumentált. Bár a különböző zsidó adatbázisok igyekeztek minden adatot összegyűjteni és rendszerezni, sokszor nehéz, vagy lehetetlen egy-egy személy adatihoz hozzáférni. A polgári gyakorlat a világháború után bírósági eljárásokkal utólag állapította meg a halál tényét és jegyezték azt be a meggyilkoltak származási helye szerint anyakönyvekbe, de sajnos ezek a bejegyzések sem tartalmazzák az összes meggyilkolt vagy eltűnt személy adatait. Léteznek listák a bevagonírozott emberekről, elérhetők különböző koncentrációs táborok egyes nyilvántartásai, de sajnos az őrület tombolása közepette nem törekedtek a nyilvántartások teljességére.
A zsidó családkutatás érdekes és izgalmas feladat. Aki már foglalkozott vele, ezzel bizonyára egyetért. Egy zsidó család kutatásának eredményeiről itt olvashat.
